Voltál már annyira padlón, annyira nagyon kétségbeesetten, hogy azt érezted, ha nem csinálsz valamit bele fogsz dögleni? Na innen kezdek én most. De döntöttem, talpra állok, új lapot, új életet kezdek. 

Először is le kell szögeznem, ez egy sikertörténet lesz. Egyrészt mert eldöntöttem, másrészt pedig minden sejtemben ezt érzem. Alig több, mint két hónapja nagyon közel jártam a halálhoz, de mától már tudom tiszta szívből akarom az életet. Az első gondolatom az volt, hogy nem írok az előzményekről, mert nem akarok a feneketlen mélység bugyraiba újra alámerülni, de egy csodálatos ember, akire nagyon felnézek, azt szokta mondani, hogy a múlt sebei csak úgy tudnak meggyógyulni, ha szembe nézünk velük.

Tehát kezdjük az elején. Évek óta éltem úgy az életem, hogy azt gondoltam, minden rendben, hiszen van munkám, családom, párkapcsolatom. De az agyam hátsó zugában mégis ott motoszkált valami, hogy nem minden olyan szuper, mint ahogy azzal sajnos álltatom magam. Belekezdtem egy önfejlesztő tréning sorozatba, hogy rájöjjek mi lehet a gond. Akkor még nem tudtam, de valójában érett bennem a gondolat, hogy nem akarok tovább hazudni magam, olyan maszkok mögé bújni, ami mögött sajnos már azt sem tudtam, mi van valójában. Ez a szeminárium sorozat több fokozatból áll, és hihetetlen önismereti utazás. Itt meg kell jegyeznem, hogy soha nem voltam hajlandő önismerettel foglalkozni. Sőt mit több, azt gondoltam, aki ilyesmikkel köti le magát valószínűleg hülye, vagy egyenesen komplett idióta. Az első alkalommal gyakorlatilag elcsaltak, máshogy sosem kötöttem volna ki ott, és úgy ültem kezdéskor a széken teljesen felsőbbrendűnek gondolva magam, hogy legfeljebb majd egy jót röhögök a sok csökött agyún, nekem nincsenek is problémáim. Természetesen nem így lett. Utólag azt gondolom, az első két lépcsőt nem csináltam meg 100%-osan, de azt is tudom, hogy akkor és ott ennyi telt tőlem. Se több, se kevesebb. Ezt el kell fogadnom. Ahogy azt is, hogy sajnos ember vagyok, én nem lehetek tökéletes.

Elérkezett az idei nyár, nem volt kérdés, hogy neki vágok a harmadik lépcsőnek, mert bár sokat dolgoztam magamon eredményesen, az igazi áttörés nem érkezett meg. És akkor megváltozott minden. Olyan szituációkba kerültem a kurzus által, amikben már nem volt menekvés. Vagy feladom, de akkor messziről kerülnöm kell a tükröt egész életemben, vagy csinálom tovább és végre szembe nézek azzal, aki a nagyon vastag maszk alatt van. Jelentem nagyon mélyre ástam, ennek egyenes következménye volt, hogy a lelkiállapotom is egyre mélyebbre zuhant.

Fontos dolgokra jöttem rá:

Mivel nem vagyok hajlandó a saját problémáimmal szembe nézni, inkább foglalkoztam bárki mással, mint magammal. Annyira kárhozottnak éreztem saját magam, olyan bűnösnek, megmenthetetlennek, hogy semmi pozitívat nem tudtam mondani magamról. (Ez még most sem nagyon megy, de dolgozom rajta.) Közben pedig folyamatosan vártam a környezetemtől a visszacsatolást, hogy ugye mindent jól csinálok, ugye egy kis figyelmet én is érdemlek. Annyira vágytam, minden porcikámban kívántam a szeretetet, hogy minden kicsi morzsájáért falakat mozgattam meg. És teszem ezt természetesen most is, hiszen attól még, hogy elhatároztam változtatok az életemen, nem megy egyről a kettőre. Ez egy folyamat. Jó, ha az ember látja a célt, de a megtett út pont annyira fontos. Így én, aki finoman szólva sem a türelméről híres, most életemben először figyelni fogok a lépcsőfokokra.

A másik lényeges tanítás számomra: Ha az egész világ téged, de te nem választod magad, az kevés. Viszont, ha az egész világ elfordul tőled, de te magadat választod, az pont elég.

Ezeknek fényében elindult bennem egy elég kemény változás.

A kurzus hatására kiléptem a 8 éve tartó kapcsolatomból. Nagyon szerettem a fiút. Tényleg hatalmas szerelem volt, de elmúlt. És arra sem emlékszem mikor. Még mindig fáj. Gyászolnom kell. Hiszen az életem majdnem egyharmadában a részem volt, a másik felem. Nehezen engedem el, mert úgy gondolom felelősséggel tartozom érte, de meg kell tennem, mert elsősorban magamért kell felelőséggel tartoznom.

Nehéz ezekről a dolgokról írni. Nagyon lefáradok tőle mentálisan. Pedig ez még csak a felszín kapargatása volt. Az igazán mélyrepülés csak ezután kezdődött. De az már egy következő bejegyzés lesz...